  |
Hajónapló
  
A hajónaplóban az általunk fontosnak tartott cikkekből, elemzésekből válogatunk.
Fővárosi harcmezők - Budapest tereinek politikai használata
|
  Bugyinszki György. Mozgó Világ, 2006. március
Az elkövetkezendőkben azt latolom - szigorúan a teljesség igénye nélkül -, hogy az utóbbi években mire és miként használták közéleti aktoraink szeretett székesfővárosunk közterületeit. Úgy tűnik, két alapvető politikai indíttatású térfoglalási technikával kell együtt élnünk nekünk, fővárosi lakosoknak. Úgymint: 1) fajtársaink utcai mozgatása; 2) tárgyi mementók hátrahagyása. (Az utcanév-változtatások ideológiai vonatkozásairól nem szólok, részint mert elég sokan tárgyalták, részint pedig már nincs is nagy szezonja, ráadásul a dolgozat kereteit is szétfeszítené.)
Elöljáróban leszögezendő, erőfitogtatólag (tömeg)demonstrálni kétféle embercsoport szokott Budapesten: amelyik többségben van, és amelyik nem - utóbbi jóval gyakoribb.
Övék ott a tér?
A bájosan naiv alapötlet az első esetben a következő: ha jó sokan összegyűlünk nyilvánosan, az otthonülők számára az tűnik ki majd a hírekből, hogy mi vagyunk a többség, amelynek tudvalevőleg mindig igaza van. A Pest megyei rekordot 2002-ben a két országgyűlési választási forduló között állította be egy alcsúti fiatalember, akinek (privát kalkulációi szerint) sikerült praktikusan minden járóképes fővárosi lakost összetrombitálnia a város közel sem legnagyobb terére. A felajzott szpíker szavait („Már kétmillióan vagyunk!") sosem feledjük. Fájdalom, de a Kossuth téri csúcskísérlet a doppingvizsgálaton megbukott, néhány nap elteltével a szóban forgó közigazgatási egység lakói felettébb erélyesen adták a politikai partifelelősök (a gyengébbek kedvéért: a Fidesz) értésére, hogy még csak közelében sem jártak a szeretet és összefogás sebtében rögtönzött szívcsakrájának. A tömegpszichózis ötlete nem vált be, kiderült viszont, hogy még vidékről érkező kisbuszok tucatjainak segítségével sem lehet egy négyzetméterre két focicsapatnyi embert összepréselni (cserepaddal együtt). Tényleg sokan voltak, mondhatni túl sokan is, csak éppen nem elegen. Mégsem adták fel.
2002. július 4-én újabb támadást intéztek patinás metropolisunk polgárainak idegei ellen. Miután már réges-rég lezárták a szavazóurnákat az ilyesmire hivatottak, újbóli felnyitásukra pedig semmiféle lehetőség nem mutatkozott, a mélynemzeti fertály csatolt politikai részei (egynéhány polgári körös aktivista) az Erzsébet híd rituális megszállása mellett döntött. (Vélhetően nem figyelték elég alaposan a Fidesz-kormány ideologikus propagandafilmjét, az egy másik hídról szólt.) Reggel kezdték - előre be nem jelentett, a város közlekedését megbénító, velejéig antidemokratikus szellemiségű - akciójukat, s hogy jobban teljék az idő, napközben bolyongtak is egy kiadósat. Kalandozásaik során a fél fővárost bejárták: Kossuth tér, Oktogon, Erzsébet körút, Rákóczi út, Blaha Lujza tér, Astoria. Ez utóbbi helyszínen a rend őrei vetettek véget - némi gumibot és könnygáz segedelmével - az estébe nyúló mulatozásnak, a jóérzésű (értsd: a hivatalos választási eredményeknek hitelt adó, amúgy pedig hétköznapi nyugalomra vágyó) helybéliek őszinte megelégedésére. Másnapra helyreállt a rend (a Batthyány-örökmécsesnél csupán egyetlen hóvirágot szorongató nénikével kellett megküzdenie a kivezényelt rendőrségi rohamosztagnak), aztán nemsoká jöttek az önkormányzati választások, és Budapest politikai térképe vörösebb volt, mint valaha.
Háttérbe szorulók
Az előbbi észjárás pandanjaként tekinthetők azon esetek, amikor kisebbségi csoportok mozgáshiányos reprezentánsai masíroznak egyet annak érdekében, hogy a szívügyeikkel szemben közönyös többség figyelme reájuk irányuljon legalább egy rövidke időre. Bár e megmozdulások szervezői és résztvevői a legritkább esetben kötődnek valamely párthoz, minden esetben kruciális jelentőségű közügyekben hallatják hangjukat - így tevékenységük és célkitűzésük a szó legtisztább értelmében politikai. Az Andrássy út sokat látott burkolatát példának okáért a köznapi nyilvánosságból száműzött megannyi érdekvédő félcipője koptatta már. Médianémaságra kárhoztatott idealisták, rendszerlázadók és emberjogi aktivisták (antiglobalisták, az iraki beavatkozásban való magyar részvételt ellenzők, harcos környezetvédők, melegszervezetek), kiknek nézeteire egyébként a többségi társadalom vélhetően a legtöbbször rezonálna, ha megismerné őket. Ők tehát azért vonulnak utcára időről időre, mert nagyon is tudják, hogy apodiktikus értékválasztásukkal kisebbségben vannak - legalábbis pillanatnyilag.
A dramaturgiailag leginkább tanulságos helyzetek persze akkor állnak elő, amikor két szemben álló tábor hívei is úgy gondolják, hogy egyes-egyedül nekik van joguk egy adott tércikkely benépesítésére, jelentékeny kozmológiai és politikai ramazurit okozva ezzel.
Párhuzamos terek
Az egyik legemlékezetesebb affér 2003 májusában történt. A Kendermag Egyesület tagjai és szimpatizánsai éppen a Vörösmarty téren zömültek honi celebritások társaságában (mások mellett Jancsó Miklós, Konrád György és Till Attila is tiszteletét tette), a cannabishasználat dekriminalizációja melletti szilárd elkötelezettségüket demonstrálandó. Igazából már akkor gyanakodniuk kellett volna a szervezőknek, amikor feltűnően sok ősz hajú, mogorva arcú fazon jelent meg a tüntetők között - történeti okokból elenyészően kevés kisnyugdíjas füvezik ugyanis a posztkommunista országokban. Kisvártatva ki is derült a turpisság; a tervezett programtól eltérően füttykoncert kezdődött (dobot, nádi hegedűt nem vittek), amely végül önfeledt tojás- és paradicsomhajigálásba torkollott. A későbbi tényfeltáró dolgozatok kivétel nélkül magukat polgári aktivistákként azonosító személyeket jelöltek meg a történtek magyarázatául.
Némiképp hasonló jelenetek zajlottak le 2004 decemberében a Kossuth téren is. Ez alkalommal kétszáz bőrfejű tartott bejelentett demonstrációt, a fedősztori szerint az iraki háború elutasításának nemes ürügyén. A Mazsihisz erről értesülvén látó- és hallótávolságon belül rendezett - szintúgy engedélyezett - ellentüntetést. Komolyabb atrocitásokra nem került sor, részint a példás rendőri biztosítás miatt, a kölcsönös át- és közbekiabálások eszközével viszont nagy élvvel éltek mindkét tábor vérmesebbjei. Ugyanezen év októberében egyébként már majdnem lezajlott egy hasonló köztéri kultúrütközet a Terror Háza előtt tartott antifasiszta demokráción; Bácsfi Diána elvbarátaival a nyilas hatalomátvételt tervezte ünnepelni ugyanakkor, ugyanott. Akkor nem kaptak területfoglalási engedélyt, ezért a hacacáré üdvös módon elmaradt. (Azóta számtalan csoportosulás tett kísérletet rá, hogy ideológiai ellenlábasai elől elhappolja a teret, mind párhuzamos tüntetések kérvényezésével, mind a másik által vélhetően favorizált helyszín és időpont lestipistopizásával. A párhuzamos beadványokat elbíráló hatóság ilyenkor hozott ad hoc döntéseit nem is kímélték a kritikus hangok.) Néhány hónapja újnáciék éppen futó üdvöskéje győzködött maroknyi hallgatóságával arról a Moszkva téren, hogy egy Mortimer néven ismertté vált várjátékos elhíresült buszos romakéselésének erőteljes faji dimenziói vannak. Értsd: cigány szúrt cigányt, szóval minden oké, papírforma. Az antirasszista ankétra néhány nappal később került sor ugyanott.
A nagypolitikában a térzavarás műfaját dominánsan két terepen művelik. Közjogi méltóságok szabad ég alatti ünnepélyes szónoklatain (Göncz Árpád - Kossuth tér, Gyurcsány Ferenc - Múzeum-kert, hogy csak a két legemlékezetesebbet említsük), és „holt tereken", ötvenhatosok sírjai körül. A tét mindig ugyanaz: kinek van több erkölcsi alapja akkor és ott lenni? Mécs Imrének méltatlankodó fütty dukált egy ilyen koszorúzáson, és Medgyessy Péterrel sem bántak kesztyűsebb kézzel a fanyalgók a 301-es parcellánál, minek következtében végül már pitymallatkor koszorúzott suttyomban. Gyurcsány Ferenc is csak szigorú „távoltartó intézkedések" eszközlése után volt képes relatíve oldottan kvaterkázni Nagy Imre szarkofágjával. A főváros tereiben rejlő szimbolikus potenciál kiaknázásáról politikusaink láthatóan még saját hallgatóság előtt tartott sztenderd légyottok esetében sem szívesen mondanak le, merthogy nagyon nem mindegy ám, hogy hol gyűlik össze az a fene sok ember. (A Horn-éra kevéssé spontán, ám annál hatásosabb tandíjellenes menete sem véletlenül indult egyébként az egyetemi központnak számító Múzeum körútról. A zajos, de lényegében ártalmatlan végkifejletben Bokros Lajos próbálgatta rétori karizmáját szemközt a szemmel lincselő tömeggel.)
A hely mint életérzés
Orbán Viktor egy időben előszeretettel tüzelte hallgatóságát a Szentháromság téren és a Bazilika előtt, mintegy jelezve ezzel a szakralitás szférája iránti feltétlen alázatát. Saját szentélyt is teremtett, a Millenáris parkot, amelyet a közös nemzeti múlt és jövő ideológiailag foglalt zarándokhelyének szánt. A jobboldali radikálisok is megválogatják, hogy hol ácsolnak pulpitust. A MIÉP és a Jobbik a Hősök terén szokott nyüzsögni, a nagyok árnyékában, dicső nemzeti múltunkkal szembeni tiszteletüket demonstrálandó. (Elton John és Sting hasonló akcióit viszont politikailag irrelevánsnak kell tartanunk.) A keresztény-nemzeti oldal egy alkalommal egészen odáig ment, hogy rosszallólag szóvá tette az épp aktuális melegfelvonulás útvonalát. Mondván, jobb lenne, ha a Hősök terét nem érintené ez a különc társaság, héroszaink ott álló szobrainak lelki világára tekintettel. (A menet egyébként a Felvonulási térről indult, amelyet mások a rossz emlékek miatt nemigen használnak már, noha kézenfekvő volna. Emlékeim szerint még a szocialisták is csak egyszer demonstráltak ott.) A Vér és Becsület nevezetű nemzetiszocialista különítmény viszont a Budai Várban érzi jól magát, mondhatni az az igazi életterük, már ha éppen felvonulhatnékjuk van. Várvédő allűrjeik és fajvédő ambícióik zárt metonimikus láncolatot alkotnak. (A budai oldalon egyébként jóval ritkábbak a hangos pártösszejövetelek, bár néhány államférfiúi rózsadombi magánlak előtt azért már alakult ki kisebb tumultus.) Az egykori kisgazdavezér is az Ország Háza előtt féregirtott volna, a szándék össznépi voltát kifejezendő ezzel.
A szocialisták a Városliget sörvirsli-versenyes emléknyomaira építenek évi rendes összejöveteleiken, bár zárt körben inkább a Gerbeaud cukrászdában vagy a Bourbon-palotában ünneplik magukat, emelkedetten higgadt, polgári temperamentumukat érzékeltetendő. Az SZDSZ emlékezetes „tetthely" sorozata bevallottan is a főváros korruptíve terhelt pontjainak érintésével láttatta a Fidesz-kormány kétes üzelmeit valamikori sajtótájékoztatóin. A Fidesz politikusai is többször érveltek már kamera előtt a szocialisták rossz emlékű Köztársaság téri székháza előtt, csak hogy könnyebb legyen az alaphangot megütni, szegény Gresham-palota pedig egyenesen Medgyessy romlottságának építészeti posztfigurációjává avanzsált. A Hajógyári-sziget hasonlóan érdemtelenül forrt össze odaát a liberalizmus multikulturális posványának utálatos képzetével, és talán a gombamód szaporodó plázákat sem fair a kizsákmányoló globalizmus gazságaival azonosítani - mégis visszatérő hivatkozások ezek.
Tárgyi emlékek
Minthogy nem lehet állandóan jelen lenni az utcákon (elvégre a tüntetőknek aludni is kell valamikor), célszerűbb - már csak a maradandóság szemszögéből nézve is - tárgyi nyomokat hagyni a városban. A pöttyös labdáktól a méretes traktorokon át egészen a gigantikus fafeszületekig terjed a spontán városszépészeti megoldások spektruma. 2002 júniusában polgári körösök egy csoportja Kerényi Imrével az élen íves mozdulatokkal színes, pattogó gumilabdákat helyezett el a Nemzeti Gödör helyén akkor még megnyitás előtt álló park rácscsal körülvett területén. Ily módon kívántak tiltakozni Demszky Gábor azon lépése ellen (ha jól értjük), hogy lebetonoztatta a Fidesz-kormány idején keletkezett gigaméretű likat a város szívében. Az akciószínház hagyományait folytató megoldás lappangó üzenete valami ilyesmi volt: „ahol most ti vagytok, még ott is mi vagyunk". Szintén a jobboldalhoz köthető az a tavalyi gazdatüntetési hullám, amelynek keretében - nehezen magyarázható okokból - ormótlan traktorok állomásoztak a Felvonulási téren, miközben a Parlament előtt ráérő gazdák gulyáslevest kanalaztak és forralt bort szürcsölgettek, osztogattak. A Jobbik szintúgy alkalmazta már a fővárosi térfoglalás non-humán technikáját. Többméteres fakereszteket állított fel a Kossuth téren, a Nyugati téren és az Örs vezér terén és még ki tudja, merre. Hol a kereszténység megemlítését követelve a magyar alkotmányban, hol azt deklarálandó, hogy a karácsony több mint a konzumidiotizmus szent ünnepe.
A szimbolikus városfoglalásnak számtalan további válfaja létezik. Az ártalmatlanabbak között azok említendők, amelyek csak néhány óráig, legfeljebb néhány napig változtatnak a városképen. Ilyenek az éppen regnáló kormányzat motívumvilágával előszeretettel operáló augusztusi tűzijátékok, de a forgalmasabb metrókijáratoknál felállított propagandapultok is, amelyek elsősorban népszavazási kezdeményezések idején szaporodnak el. Néha-néha echte pártaktivisták, sőt akár profi politikusok is kiállnak egy-egy utcasarokra szórólapozni. Aláírásért jellemzően jobboldali aktivisták kuncsorognak (lásd a kettős népszavazást megelőző időszakot), járókelőket leszólítgatni viszont inkább szocialista agitátorok szoktak (ezt legutóbb az MSZP imázskampányának beindultakor tapasztalhattuk meg). Egészen sajátos átmenetet jelent az utcai aktivisták és a szimbolikus tárgyi nyomok között a Fidesz 2002-es kampányhúzása. A mozgó kokárdák utcai invázióját önkéntes szendvicsemberek lelkes hadaként és két lábon járó miniatűr trikolórokként is szemlélhetjük.
Minthogy jelenleg éppen kampányszezon van, nem hagyhatjuk szó nélkül a főváros képét hónapokra megváltoztató plakáthadjáratokat sem.
Köztéri hirdetések
Legfontosabb céljuk az utcai járókelők, autózók hangulati orientálása. A politikai plakát alapesetben „fel van vállalva". Ilyenkor nyilvánvaló, hogy kinek a nevében beszél (lásd a szocialisták „Osztozni jó" és a Fidesz „Változás 2006" hirdetései vagy az SZDSZ Pistikés darabjai). Vannak azonban anonim térfoglalások is; a Fidesz narancsszínű buborékjai a kezdetekben például névtelenek voltak, hasonlóan a mostani, „ha így megy tovább, éhen döglünk" plakátkampányukhoz. A városdekorációs megoldásoknak van bújtatott variánsa is: amikor a hirdetés „feladója" vállalja ugyan magát, mégis sejthető, hogy igazából valaki más nevében beszél. Az Utolsó Figyelmeztetés (UFI) című újság címlapjának méretes reklámjai, a Magyar Vizsla-ajánlók és a Budapesti Riport Demszky-ellenes hecchadjárata említendő itt az utóbbi időkből. Vannak kontrasztív technikák is. Az MSZP például mostanság szándékoltan a Fidesz színvilágára utaló formában közli a jónéppel jobboldali riválisával szembeni fenntartásait, hogy aztán mellébigygyeszthesse saját meritumainak lajstromát. (Nem. Ne forduljunk vissza versus Igen. Megcsináltuk.) Ez a térzavarás legenyhébb esete, de vannak az efféle „határsértéseknek" súlyosabb példái is.
Teljesen megszokott például, hogy az egyik oldal hirdetményeit az éj leple alatt a másik oldal szimpatizánsai letépik, átragasztják, összefirkálják, kivágják a figurák szemét és hasonlók. Az utcai politikai harcok sajátos esetei ezek, amelyekben egy valami közös: a város közös terei fölötti diszponálás igénye. Egyszerűbben: ki is van otthon Budapesten? Plakátlevetetős balhéból is kijutott nekünk nemrégiben; a metróaluljárókból egyik napról a másikra eltűntek a főpolgármestert pocskondiázó művek, megnyugtatóan máig nem tisztázott körülmények között.
Az utcai politizálás tanulságai
Mindenekelőtt megállapíthatjuk, a politika szépen belakta Budapestet. A legújabb kori honi politológia egyik nagy közhelye, miszerint elsősorban a jobboldal (azon belül is leginkább a Fidesz) hajlamos (és képes) rá, hogy a pártpolitikát s azzal együtt az embereket utcára vigye, hevenyészett tipológiám által is igazolást nyert. Jobbak a tömegdemonstrációkban, a nettó randalírozásban, a tüntetések és szónoklatok megzavarásában (egyébként nem csak Budapesten), külön bejáratú „szakrális" terek teremtésében és a megrendelők kilétét homályban tartó poszterek terítésében is. Budapest esetében mindezt célszerű a választásföldrajzi ismereteinkkel együtt értelmezni. A főváros lakóinak többsége stabilan szociálliberális érzületű, az eddigi országgyűlési és az önkormányzati választások tanulsága is ez, nem szólva a rendszerváltozás óta regnáló főpolgármester politikai hovatartozásáról. (Sopronban vagy Debrecenben a Fidesznek már több alapja volna a hangos többséget játszani, de ott meg minek.) A szociológiai okok taglalása túl messzire vezetne, a konklúzió viszont ezek után tálcán kínálja magát. Bár a főváros egynéhány tere (és hídja) valósággal csábít a nagygyűlésekre, ilyen-olyan akciókra, a hazai pályán játszók láthatóan nem keresik a könnyű megoldásokat. A főváros a győztesek nyugalmával éli szokásos, nyugodt mindennapjait - mintegy tüntetőleg. Az utcán alkalmanként csápoló aktivisták tömegénél tehát csak egyvalami akad, ami politikailag értékesebb, az otthonülők százezrei (talán csak a rendszerváltozás kori - Antall-kori demokratikus charta-tüntetések jelentenek kivételt e szabály alól). Budapesten a közelmúltban egyedül az utcai csend hangja volt képes egészen a szavazóurnákig hallatszani. Nyilván ezért is oly bűnös e város némelyek szemében.
Bugyinszki György
Fővárosi harcmezők. Budapest tereinek politikai használata. Mozgó Világ, 2006. március
|
|
|
